Gárdonyi Géza írta, hogy „amikor egy kislány születik, álmában egy kisfiú elmosolyodik”. Számtalanszor próbáltam elképzelni azt a kisfiút, aki születésem pillanatában, egy szerda reggel elmosolyodott...

... és életem férfiját próbáltam „megrendelni” az Univerzumtól. Közben szorgalmasan ismerkedtem. Képzeld el! Az Univerzum tréfás félmosollyal fogadta kéréseimet. Amikor kértem egy férfias férfit, akkor teljesítette, de csempészett bele egy kis bosszúságot. „Életem szerelme” tökéletesen férfias volt, de a zoknit - egy férfias mozdulattal - mindig a szennyestartó mellé dobta. Okulva hibámból romantikus férfit képzeltem el magamnak, aki az első randin vörös rózsát hoz nekem. A férfi meg is jelent, vörös rózsa is volt a kezében, a ráadás viszont egy karikagyűrű volt az ujján. Elkeseredtem. Azt kapod, amit kértél Húszas éveim derekán eszembe jutott, hogy itt az ideje a sikernek, ezért egy sikeres férfira vágytam. A sikeres férfi „becsengetett”, majd szeretett nagyon, rögtön a munkája után, sőt fontossági listáján előttem szerepelt még az anyukája, az autója és az egója is. Ezután arra gondoltam, hogy az érzékenység lenne a fontos. Kaptam egy érzékeny pasit, aki annyira érzékeny volt, hogy barna szemében ülő szomorúsággal minden nőt levett a lábáról. Így hát taktikát váltottam, és olyan férfit akartam, aki nagyon szeret engem, és jött egy férfi, aki a csillagokat is lehozta volna, de akárhogyan is igyekeztem, nem tudtam jobban szeretni, mint egy hűséges kutyát. Mivel ez sem volt jó, reménytelen szerelemmel próbálkoztam. A vágyódásom majdnem tökéletes volt, viszont a fickó rám se hederített. Nem kellett neki a vacsora, amit főztem, és nem tartott igényt kedvességemre és szerelmemre se. A testemre néha megéhezett, így cseppnyi kölcsönösség volt kapcsolatunkban. Na jó, nekem ebből elegem van Köszönöm szépen, többet ilyet nem kérek – mondtam elszántan, megunva a félmegoldásokat és elképzeltem magam vénkisasszonyként, elviselhetetlen szokásokkal és egy hatalmas kerttel. Ha álmában senki se mosolyodott el, akkor ott egye meg a fene az egészet. Lázas dacosan elzárkózó korszakomat éltem és már-már beszüntettem a pasizást – csak most utoljára állok szóba egy férfival -, amikor betoppant. Ugyanazon az úton jött, mint annyian mások és én már nagyon untam azt az utat és a hozzá kapcsolódó csalódásokat. (Igen, amolyan internetes ismeretség, amikor azt írja, hogy jóképűnek mondott és intelligens, de én már tudom, hogy legfeljebb az anyukája látja jóképűnek anyai elfogultságában, és intelligensen tud a számítógépére játékokat telepíteni, amelyekkel tökéletes eltölti estéit.) Nem vettem komolyan. Láttunk már ilyet! Úgy tűnik, hogy pont ő az a pasi, azután persze mindig kiderül, hogy mégse. Rózsaszín vattacukor... Azt vettem észre, hogy nem kell elmagyaráznom neki semmit, mert mindent ugyanúgy lát, mint én, és elkezdett mondatomat úgy fejezi be, ahogy én tenném. Sebzett lelkem meg is ijedt. Régi bölcsesség kattogott fejemben: az ellentétek vonzzák egymást, és ahol két ember ugyanarról beszél, ott felesleges az egyik. Az igazi!? Górcső alá vettem életem szerelmét. Szemrevételeztem izomzatát és mosolyát, nem találtam benne hibát. Teszteltem eszét, vágott, mint a beretva. Kipróbáltam karját, jól lehet rajta aludni és szerencsére nem is horkol. (Ez azért gyanús, ilyen férfi nincs is!) Viszont a pontosság nem az erőssége és virágot még nem hozott. (Tehát tényleg férfiból van!) Vajon tényleg ő mosolyodott el azon a szerda reggel, iskolába menet? Ezt majd 50 év múlva elmesélem...